Könnyű nyári ebéd-féle

Nem tudom eldönteni, hogy azért írom-e ilyen rapszodikusan a blogot, mert az érdeklődésem uborkaszezont tart, vagy mert teljesen alkalmatlan vagyok a blogolásra.

Mindenesetre ma főztem olyat, ami eléggé ízlett, úgyhogy elmesélem, hátha akar valaki jót enni. Olyan Stahl Judit-féle maradékokból főzés volt, tudjátok, ő mindig olyan maradékokból főz, amilyeneket átlagember (átlag egyetemista?) ritkán talál a hűtőjében. Ma kivételes helyzet volt, mert tegnap egész nap rossz volt a gyomrom, és reggeli után értésemre adta, hogy aznap már csak madárbegysalátát lesz hajlandó elfogadni valami könnyű sajttal. Gondolkodtam rajta, hogy kicselezem, de miután minden más étel gondolatától felfordult a gyomrom, éhenhalni meg nem akartam, elsétáltam a közeli bevásárlókomplexumba és vettem madárbegysalátát meg olyan feta-szerű sajtot, ami olajban lebegett, fűszerekbe volt forgatva és volt közte pár szem fekete olivabogyó. Otthon találtam még fenyőmagot, ami a medvehagyma-pesto után megmaradt, megpirítottam és a felét rászórtam a salátára, a másik felét meg eltettem mára. A saláta kétharmada (kb. 5 dkg) meg a sajt fele (kb. 15-20 kocka) maradt a vacsorából.

Ma először is főztem fél zacskó pennét (tulajdonképpen ez is maradéknak számít, minthogy a zacskó második fele volt.) Aztán a sajt körül lebegő olajat felforrósítottam, és hirtelen megsütöttem benne két, előzőleg vastag szeletekre nyiszált paradicsomot. Mikor már kiengedték a levüket és kezdtek párolódni, megnyugtattam a tüzet picit és a paradicsomhoz dobtam a sajtkockákat. Szépen leolvadt róluk a fűszer és megízesítette a cuccot annyira, hogy nem is kellett tovább fűszerezni - én még sót se tettem hozzá pluszban, de ez persze vérmérséklet kérdése. A dobozra nem írták rá, hogy milyen fűszerek voltak, ha otthon kellene reprodukálni, akkor azt mondanám, oregano, kakukkfű meg bazsalikom. Mikor a sajtkockáknak már leolvadtak a sarkai és kicsit megszínezték a paradicsomot, tűzmentesítettem és beleszórtam a fenyőmagokat is. A salátát megforgattam némi olivaolajban, és az egészhez multigyümölcslevet ittam - szintén maradék, tegnapi ajándék volt a rossz gyomromnak. Ja, a kajából két adag lett, desszertnek meg gyümölcs.

Wikipedia, a korstílus

Nemrégiben észrevettem, hogy ha információra van szükségem egy településről, már nem a honlapjukat nézem meg, hanem a Wikipedián keresem meg, ami kell. Sokáig tudatosan próbáltam kerülni ezt, de rájöttem, hogy az ismerős felületen könnyebben megtalálom, amire szükségem van, és ehhez képest egyszerűen nincs türelmem megkeresni a honlapot (ha van egyáltalán), nyomogatni a skip introt, a polgármesteri köszöntő felületére érkezni, találgatni, hogy melyik menüpont alatt lehet vajon az önkormányzat telefonszáma, a lakosságszám vagy a térkép, hogy akkor pontosan hol is található ez a hely. Azért pont a települések példáját hoztam fel, mert mostanában többször találkoztam éppen ezzel, de persze más témában is ugyanez a helyzet: egyszerűbb megtalálni valamit a már ismert oldalon, mint minden egyes alkalommal új felületeket "megtanulni".


Szembetűnő az analógia a gimnáziumi magyartanárom egyik gondolatával. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy azért olvasnak kevesen, mert nincs türelmük hozzá. Viszonylag egyszerű dolga van a nagymamámnak, aki Danielle Steel meg Barbara Taylor Bradford könyveit olvassa, mert ezek körülbelül egyformák. Régebben néhányszor játszottam is azzal, hogy ha három random helyen beleolvasok egy könyvbe, azután milyen gyorsan találom meg az első szexjelenetet. Jó játék, nem is túl nehéz nyerni benne. Ehhez képest viszonylag megdolgoztatja az agyat, ha az ember mindig újabb és újabb írók könyveihez nyúl. A mostani írók ugyanis nem alkalmazkodnak standardokhoz (mondta a magyartanár), ha meg akarod érteni őket, meg kell tanulnod a kifejezésmódjukat. Nem igényeket elégítenek ki, nem ők írnak neked, hanem te olvasod őket. Régebben azért volt egyszerűbb dolga az olvasó embernek, mert az egységes korstílusok korában az író nem ment a maga feje után. Reneszánsz író volt, vagy barokk író, vagy realista, például. Ma semmi ilyesmi.

Gyorsuló világ - hajtogatja mindenki, és azonnal kell az információ. Arról a helyről, ahol gyorsan megtalálom, mert nincs időm felfedezni a kis honlapok individuális értékeit. Azonnal kell a kikapcsolódás, mert nincs időm azon gondolkodni, hogy ezek a fura mondatsruktúrák mit jelentenek.

Még jó, hogy szabad szembemenni az árral.

Warhol és Obama

"Te megfelelő személy vagy Elnöknek. Mindent felvennél videóra. Lenne egy éjszakai talk-show-d, az Elnök saját talk-show-ja. És akkor jönne valaki más, a másik Elnök, aki helyetted Elnök, és kibeszélné a naplódat az embereknek, minden este fél órán keresztül. És ez megelőzné a híreket: Mit csinált ma az Elnök. Így aztán nem hadonásznának, hogy az Elnök nem csinál semmit vagy hogy az Elnök csak üldögél. Mindennap el kellene mondania, hogy mit csinált aznap, és ha a feleségével szexelt, akkor... Akkor neked azt kell mondanod, hogy Archival, a kutyáddal játszottál - tökéletes név az Elnök kutyájának -, és hogy milyen törvényeket kellett aláírnod, és miért nem írtad alá, ki volt rohadt veled a kongresszusban... El kell mondanod, hány távolsági beszélgetésed volt aznap. Meg kell mondanod, mit ettél a saját ebédlődben, vagy megmutatnád a tévéképernyőn a számlát, amit magad fizettél a saját ételedért."

Ezt persze akkor lett volna aktuális posztolni, amikor két hónapja Szellő István hosszasan ecsetelte a híradóban, ahogy Obama lecsapott egy legyet, majd felvételt is láthattunk a nagy eseményről, de sajnos akkor még nem olvastam Andy Warhol fantáziadús című könyvét, az Andy Warhol filozófiáját. Most, hogy megtudtuk, Obama miből tanulta az elnökséget, említsük meg még ezt az apróságot, aminek a jelentésével ugyan vajmi kevéssé lehetünk tisztában, de az biztos, hogy a jelentőségét nem jól mérte fel a világ.

Köszönöm

Költözés

Live and let die

A következő számot szeretném küldeni az ország minden kedves olyan polgárának, aki napok óta a képembe nyomja Jackot. Soha nem érdekelt, most sem akarok minden utcasarkon és minden második blogon, megosztásban, tweet-ben összefutni vele. Megbeszéltük?

Vihar

Olyan vihar volt ma, hogy az ablakban ülve sírtam, hogy miért nem tanultam meg fotózni. Ezeket csináltam az idióta kis kompakt gépemmel.

Tervek

Szóval, most hogy végeztem és újra dolgozom, összeszedtem kicsit, mi mindent szeretnék csinálni.

Jövő héten költözöm, ami elég sok meló lesz, de legalább kicsit újrarendezhetem a dolgaimat. Van egy rakás ötletkezdeményem, amiket végig kell gondolni, hogy a végére olyan legyen majd az egész, amilyenre szeretném. Aztán persze nyár is van, úgyhogy a jövő heti Balaton-felvidéken kívül is jó lenne még valami stoppolóst csinálni a szép magyar hegyekben, kicsit körbenézni a Tiszánál, futni a Fehérvár-Siófok köröket, elnézni Földvárra, és lesni éjjel a csillagokat, vajon ugyanilyenek-e a másik ország felett is. Aztán szeretnék fordítani is, mert olyan kedvem van, ha mást nem, hát egy-két fejezetet az évközben olvasott médiaelméletes könyvből, de hát szívesen fordítanék egyébként is (angolról magyarra, aki tud valamit, szóljon). Kell még persze a háztervező programmal is játszadozni, és főzni, filmeket nézni és könyveket olvasni. Hamar el fog menni ez a nyár is... Gergo meg piszkál, hogy indítsak egy zöld blogot. Meglátjuk...

Vizsgaidőszak

Csak mert idén még nem volt, és remélhetőleg kedden véget ér.

Get it, right?

I can't get laid 'cause everyone is dead

Bekészítettem pár találomra válogatott számot a lejátszási listába és elindítottam. Nagyjából fél óra múlva már éreztem, hogy nagyon szeretném lekapcsolni, de nem tudok megmozdulni, csak fekszem az ágyon, és hallgatom. Korábban csak egyszer volt ilyen, nagyjából tizenhat évesen, amikor a Holdfényexpressz először pörgött a lejátszóban. Aztán öt évvel később bumm, Sonic Youth.

Douglas Adams azt írja a Beatles-ről: "Énekeltem az iskolai kórusban, és felismertem a harmóniát és a kontrapunktot, s számomra világos volt, hogy a Beatles valami rendkívül értékes dolog." Én nem ismerem fel a harmóniát, a kontrapunkról azt sem tudom, micsoda, de azt érzem, hogy ha megszólal ez a zene, akkor semmi másra nem tudok figyelni. Az a csodás benne, hogy fél éve tettem fel először a Sister albumot, és azóta is annyira leszögez, hogy még nem is éreztem késztetést arra, hogy valami mást is előássak tőlük. Miközben mozdulatlanul hallgatom, olyan energiák cikáznak belül, amiknek máskor a létezéséről sem tudok, és kisebbfajta forradalmat csinálnak a fejemben. Tele vagyok nyugtalansággal, de nagyon könnyű és felszabadító az egész... Szóval Sonic Youth. (Lehet, hogy csak nekem akar mondani valamit?)

Itt van mutatóba a Superstar, ami a Juno soundtrackjén volt, és ami miatt rákerestem egyáltalán. Ez pont lassú, de akkor legyen egy másfajta is. Lám-lám, mire jók a tumblr blogok...

(Kép via DeviantArt)